Talán közismert, hogy az európai attitűd abban (is) különbözik a távol-keletitől, hogy folyton alkotási lázban ég. Nyomot hagyni magam után a Földön, nem száradó csiganyomot legalább. A buddhisták (főleg) meg vannak győződve róla, hogy mindörökké itt lesznek a Földön - különféle alakokban. Ha meg egyszer sikerül kijutni a lét spiráljából, az bizonyosan nem attól lesz, hogy milyen maradandót vittem véghez. Az értelmiségi zsidókeresztyén (legyen a neve európai) ellenben minden szabadidejében alkot. Akkor érzi értelmesnek a napját, ha valamit letett az asztalra. Legyen ez bármi, műalkotás, megszerelt régi óra, pár sor a nagy saját szoftverből.
Ez a blogdolog viszont elgondolkodtatott: a blogolók döntő része anonim módon, különféle vicces és nem vicces nicknevekkel alkot. Tárja a világ elé gondolatait. Ez a jelenség túlságosan általános ahhoz, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Dehát nem egy konkrét személyiség (az én) objektivizálása, a romlandó testtől függő és mégis független maradandó dolog létrehozása a cél?
Lehet. El tudom képzelni, hogy a blogolók egy része (ha egyszer "befut" a blog) diadalittasan felfedik személyiségüket és learatják ismerőseik körében a kiérdemelt sikert.
De az az érzésem, sokan még ekkor is igyekeznének eltitkolni kilétüket. Egy páran amiatt, mert túlzottan személyes dolgokat írtak és röstellnék, ha ismerőseik ezen információ birtokában visszaolvasva a valóságra illesztenék a leírtakat és magukra ismernének.
De még mindig csak a blogolók egy részét helyeztük el ebben a modellben. Amire most rájöttem, hogy az alkotás önmagában való öröme is jelentős energiaforrás lehet az életben. Amikor nem a magunk nevét és személyiségét akarjuk mindenáron kőbe vésni, hanem buzog bennünk valami isteni alkotókedv és azt (durva leszek: tisztán maszturbatív módon) kivezetjük a világba. Névtelenül.
A csodálatos az, hogy amennyiben felfedeznek bennünket (álnevünket), reagálnak rá más álnevek és kialakul a kommunikáció maszk és maszk között. De végeredményben ember és ember között.
Ezt az európai kultúra hanyatlásának abszolút biztos jeleként lehet csak értelmezni. Az életet túléélni akaró vágy deformációjaként, egy perverzióként. Miként az ókor végén számtalan dekadens jelenség vonult végig a Római Birodalmon, így most, a mi korunk végén is egyre-másra tanúi lehetünk az ösztönös (vagy a kultúra részeként csecsemőkortól belénk oltott) viselkedésmódok elhajlásának.
